Egy Hamburger kalandjai

Eljött a csütörtök. Egy laktató reggeli és egy „jó” német kávé után elindultam tovább északra. Az idő rosszra fordult és végig szakadt. Még kb. 280 km volt aznap hátra, mivel az út java részét (1400 km) előző nap a hátam mögött hagytam. 3 óra út után megérkeztem Hamburgba, 2 dolog fogta meg azonnal a tekintetemet. A kikötő és a hidak. Hamburgba beérve megálltam egy utcán és nyújtóztam egyet. Az autó sajnos el kezdett melegedni. Rövid ellenőrzés után rájöttem, hogy „lyukas” a hűtő. Inkább hajszálrepedésnek mondanám, ami erősen kigőzölög nyomás alatt. Ez a kiegyenlítőtartályon is meglátszott. Az utazás elején tele volt a tartály (értsd: maximumon), de Hamburgba megérkezve már minimumon állt a szint. Feltöltöm a tartály és továbbállok. A melegedés egy fokkal visszább esett, de még így is küszködik. Végső megoldás a hűtő cseréje lesz (gondoltam én). Délelőtt van…ki kellene gondolnom, hogy a különböző teendőket milyen sorrendben végezzem ki. Az izgalom és a fáradtság miatt nem megy egyszerűen. Ki kellene váltanom az ideiglenes lakhatásit, szállást kellene találnom február végéig, bankszámlát kellene nyitnom. Sajnos nem tudom pontosan hová kellene mennem ideiglenes kártyát kiváltani, így eldöntöm, hogy segítséget kérek a Lufthansa Techniktől (LHT). Megérkezek az LHT Basis-hoz. Bemegyek egy váróterembe ahol szólítanak. Mondom ki vagyok és kivel szeretnék beszélni. Persze a válasz, hogy nincs ilyen emberük és még nem is hallottak róla. Kicsit úgy érzem magam, mint Tom Hanks a Terminal nevű filmben. Kimegyek és puccsot hajtanak végre az utazásom alatt, és lecserélték a vezetőt…már megint. Kétségbeesésemben beviszem a laptopomat, hogy igazoljam a mailjeimet, közben hivatkozok más felsőbb vezetésbeliekre, akik régen eddig intézték a dolgokat. Hál’istennek az egyik név hallatán erősen bólogat a kisasszony. Felhívja telefonon és a kezembe nyomja, hogy kérdezzek. Meglepettségemben csak dadogok és nehezen nyögöm ki, hogy ki vagyok és mit is akarok itt. Egy férfi volt, aki közölte, hogy aki eddig intézta az ügyeimet azt leváltották és ő vette át az ügyet. Mondta, hogy küldött üzenetet még tegnap (hurrá) és küld még egyet a lakcím bejelentkezéshez (na, ez már jó hír). Megköszönöm a segítséget és elindulok netet keresni. Na, itt volt a következő probléma. Nincs se net amire ingyen rácsatlakozhatnék, se internetkávézó. Az ideg kerülget, hogy már 1-2 órája bolyongok, kérdezem az embereket, de mindenki rázza a fejét és senki sem tud sem internetkávézót vagy olcsó motelt. 3-kor sikerül egy gépterembe beülni. A levelek tömkelege szakad rám. Megvan a cím, megvan az időpont…hatig nyitva a hivatal, szuper. Hol van, hát persze, hogy a város másik végén. Elindulok átverekedni magam a városon. Kb. 1 óra múlva megérkezve belépek a hivatalba…majd közlik, hogy kell egy igazolás, hogy hol lakok. Na, fasza, az utcát mégsem adhatom meg, max. az autó rendszámát... J. Akkor irány a Studierendenwerk-hez, hátha rá tudom beszélni az ottani gurut, hogy írjon egy papírt nekem, kicsit korábbról. Na, megint a fél városon keresztül…persze a tag sehol. Akkor majd holnap. Na, ha semmi sem sikerült, legalább szállásom legyen. Valahogy betévedek egy Burger Kingbe ahol van wifi. Gyors keresgélés után találtam egy motelt 30 euróért. Elindulok oda…persze megint a fél városon keresztül. Leteszem az autót kisebb idegroham határán. Belépek a „Hotel”-be, kérdem, hogy van-e még szabad szoba. Hogyne lenne…40 eur. Habzik a szám, hogy a neten így, meg tanuló vagyok meg minden, de török csak rázza a fejét. Persze beleegyezek, mert büdös vagyok, fáradt és amúgy is 1 éjszakát kibírok ennyiért. Még rám akarja tukmálni a netet 3 euróért. Na, azt azért már nem. A szoba kicsi lelakott, büdös, de legalább drága. Szerencsére a wifi nincsen levédve lustaságból, így bárki netezhet, ha kifizette a 3 eurót, ha nem…muhhahahahhha. A zuhanyzó a szobában van (7nm az egész szoba), valószínűleg ez is hozzájárul a dohos szaghoz. Közben egy állatom is lett, de mivel a véremet akarta, mennie kellett.